Hol volt, hol nem volt, a tengeren túl, Krétán innen, egy mély szakadékban, melynek neve Szamária szurdok (Fa­ragi Szamariasz – Φαράγγι Της Σαμαριάς). Kréta nyugati részén, az Omalós-fennsík déli szélén kezdődik, ahova a Chaniaból induló kora reggeli busz(szerű)járattal jutot­tunk el, és innen kb. 18 km-nyi döglesztő gya­loglás után értünk a Líbiai ten­gerhez, azaz Agia Rumelibe, melyet szá­razföldön ráadásul csak ezen az útvonalon lehet megközelí­teni. Valamikor a kora délelőtti órákban a család nekivágott a szülők által már ismert nehézségű és hosszúságú túrának, melyen eleinte lányaik is nevetve vették az akadályokat. Mondom, ele­inte (ez olyan 200 métert jelenthetett). Ugye az első 2 km-en majdnem 1000 m szintkü­lönbséget kellett megtennünk egy ún. xyloskalón (falép­cső), a sziklába vágott cikkcakkos, kacskaringós ösvényen (ami amúgy nem fából ké­szült, meg lépcső sem volt mindig). Szóval a második cakk körül a kö­zépső lány a cipőjében addig összegyűlt kövek kiürítése köz­ben rájött, hogy talán nem szoknyában kellett volna mennie. Innen le­érve – ahon­nan az út egy hideg, tiszta vizű folyócska ka­nyargó medre mentén megy tovább – az utunk kb. egytizedénél(!) megéheztünk és elfogyasztottuk elemózsiánk nagy részét a patakban elhelyezkedő óriás, fehér kavicso­kon ücsörögve és napozva..)

Újult erővel továbbindulva a 7. km-nél talál­ható – mára már lakatlan – Szamaria falucskáig nem is volt semmi gond. Itt viszont sikerült eltöltenünk pár órát, melynek kiváltó oka a legna­gyobb nővér csúnya-ronda-gonosz hasgörcse volt. Míg mind az öten vártuk, hogy hasson a görcsoldó, édesapánk kisebb-nagyobb kövekből meg­építette a huszonötezer-hatszázharmickettedik kő­tornyot, ugyanúgy, mint ahogy azt az évek során a sok-sok hülye (ennyi német nem járhatott itt!?) ki­ránduló is tette. .)

Ezalatt mi édes­anyámmal és a húggal megetettük mara­dék élelmünkkel a kri kri-ket (krétai vadkecskéket), és valószí­nűleg a hasfájdalmakat is a kedves kis jószá­gok gyógy-nyalogatá­sai mulasz­tották el. Így folytathattuk, vagy in­kább kezdhettük utunk második felét, ami szerintem már a legnagyobb lány emlé­kezeté­ből úgy, ahogy van, kieshetett a 8 db gyógyszer hatásától, me­lyek ugye nem a görcseire hatottak. Na mindegy. (A sérülteket egyébként öszveregelő szurdokmentők szállítják el, mert a jármű ide nem jön le és be.)

Ezután már csak mentünk és mentünk és mentünk… előttünk, mögöttünk kövek, óriás, gömbölyű, hófehér kavicsok, szikladarabok, mellettünk, fölöttünk hatalmas sziklafalak. Szó­val mindenütt csak kövek és kavicsok és sziklák és…

A szurdok amúgy fokozatosan szűkül, és az út időnként átvág a vízmosás (már ahol akkor volt víz) egyik oldaláról a másikra, végül elér­tünk a Vaskapuhoz, azaz Sideropórteshez. „Ez a szurdokvölgy legkeskenyebb része, ahol szinte összeérnek a két oldalt 300 m ma­gasra törő sziklafalak” (útikönyvi idézet), de tényleg így van. A köz­tük maradt néhány méteres szakadé­kot teljes egészében kitölti a víz­mosás (ami ott valóban volt már): deszka­pallón kellett átkel­nünk.

 Az egésznek a végén, vagyis amiről csak azt hittük, hogy a vége, (mert Agia Rumeli még 2 km-re volt) kicsit felfrissítettük ma­gunkat. Hát frissen csavart narancslé még olyan jól nem esett, mint akkor. Na, ezek után a ’maradék’, vég­telennek tűnő 2 km-en szerintem legtöbbünk már tényleg a végét várta (vagy járta), itt már kövek sem vol­tak.

Agia Rumeli (Αγία Ρουμέλη) mellett van az a forró, fekete kö­vekkel bo­rított strand, amit csak az érdemel ki, aki végigjárta a Szamária-szurdo­kot.

Itt történt velünk a kocsikulcskaland (az apa elő­adásá­ban): „Szur­dokjáró rövidga­tyám és a fürdőző rö­vidgatyám e na­pon egy személyben ját­szotta e kettős szerepet. A Chaniában hagyott autó kulcsa pediglen az ő zsebében vala. A mintegy hat órás gyaloglás végén a cél elérése és ott számos sö­rök elfo­gyasztása, majd a ten­gerbe történt berohanás mámoros perceiben a slussz­kulcs elmentésé­nek helye el­felejtést nyert. Így az­tán a ten­gerben való gondtalan lebegés köz­ben (mint gyermek az anyaméh­ben) nagy meg­lepetéssel észleltem az orrom előtt velem együtt lebegő kocsikulcsunkat (valószínűleg ő is az édesanyjára gon­dolt). Áldassék a műanyag megte­remtője (vajh ki Ő?), a kulcs nem süllyedt, ha­nem lebegett. Ijedelmünknél csak megkönnyebbülésünk volt nagyobb.” Megérdemelt estebédünk ma­gunkhoz vételét követően (ma­gyar nyelvű étlap!), majd a várakozás után a hajó Chora Sfakion (Χώρα Σφακίων) város­ába vitt minket, ahol végre út is került alánk. A hajót Ioannis Daskalogiannis-ról (Δασκαλογιάννης) nevezték el, aki a krétaiak között is elkülönülő, bátor népcsoport (a város nevében is meg­jelenő szfakióták) ve­zére volt az 18. század második felé­ben vívott török­elle­nes harcban. A törö­kök eleven megnyúzták. Daskalogiannis haláláról Barba-Pantzelios, egy szegény sajtkészítő írt balladát 1786-ban:

Erről értesülve, a szur­doktúra már nem is tűnt oly nehéznek, és csöndben buszoztunk tovább. A csönd másik oka az útban kere­sendő, melyről a legnagyobb leány számol be alant:.

„Öttagú kis családunk a Tápióröcsöge-Bivalybasznád közötti menet­rendszerinti Volán-járatot is alulmúló rozogmányban kívánt visszaérkezni Chaniába egy igen­csak kemény, bár csodaszép nap után. Természetesen a busz hátuljá­ban lévő ötszé­kes sort foglaltuk el. Édesanyám „nekem tériszonyom van!” felkiáltással elbirtokolta a kö­zépső helyet, hogy még csak ki se kelljen néznie az ablakon, mert ott szakadékok tömkelege fenyege­tett. A többi húg lelkesen csatlakozott hozzá, így jóapámnak és nekem jutott a meg­tiszteltetés, hogy páholyból nézzük végig, ahogy lezuhanunk. Várhatóan. Azaz mi ültünk a két szélső ülésre. Apa a balol­dalt választotta (kivételesen helyes döntés volt…), így többnyire a szikla­falban gyö­nyörködött. Én meg a tenger­ben, egy ideig. Aztán nekiindultunk hegynek fölfelé. A busz­sofőr olyan haj­tűkanyarokat oldott meg ötvennel és félkézzel, ahol mi gyalog sem fértünk volna el. Ilyenkor a busz azon hátsó sarka, melyben én ültem, a levegőben lógott, a szakadék felett. Háromnegyed órán ke­resztül kábé 32 hajtűkanyar. Időnként megálltunk a forduló­ban (én lógok lefelé), hogy elengedjük a hazafelé tartó hegyikecske alakulatot. Vagy csak simán éppen mobilon hívták a sofőrt, és azt ugye muszáj felvenni. Menet közben."

Visszaérvén Chaniába (a slusszkulccsal zsebünkben), természetesen örök fogadalmat tettünk arra, hogy a pótkulcs rendelkezésre állásának biztosításával próbáljuk elkövetkező kirándulásaink adrenalinszintjét a megengedett határérték alatt tartani, valamint a kulcs tartózkodási helye akaratunkon kívüli megváltoztatásának lehe­tőségét többfajta rögzítési móddal (zippzár, lánc, tépőzár, nyakba való felfüggesztés, lenyelés, etcetera) megaka­dályozzuk.

És ezután, három nap múlva egy szintén nem kellemetlen fördőzőhelyen, Matalában … Na, mi tör­tént? Kísértet járta be Krétát, az elveszett slusszkulcs kísértete. De ezt már nem mondjuk el. Jó éjszakát gyerekek.