Kaptam megjegyzést, hogy a kajákon kívül nem írtam Nikkóról, de az előző bejegyzés vége az volt, hogy: "Aztán elértük a Sinkjó hídat." Ezt folyt.köv.-nek gondoltam. (És úgy látom, hogy a hot cohhee feladványa is megoldódott.)

Mert csak most kezdődik a Nikkó.

15 kilométer/6óra gyaloglás. Felküzdöttük magunkat egy nagy bádogépületig, ami a Szanbucodót, a Rinnódzsi templomegyüttes legnagyobb templomát takarta. Már ami megmaradt belőle, mert lebontották, és újjáépítik. Európai turista a többezer éves köveket keresi, mert az a műemlék, ami régi. Ebből következhet, hogy a régi dolgokra való emlékezet is mű lehet már.  A távoli keleten a fából épült épületek értéket nem a faidő adja, hanem a fatér. (Ez lehetne fater is, vagy Vater, aki Unser.) Szóval, gond nélkül újjáteremtik a régit, így csak új lesz, ami nem számít, de jó marad, mert jó is volt. Ha rossz volt, akkor nem bántják, csak eltűnik.  A védőbádog hátul látszik.

Természetesen az ipari épületben kiállították a lényeges részeket és a 7. emeleten (előFudzsi) körbejárható az építkezés. A Rinnódzsit egyébként az alapító, Sotó építtette 766-ben.

Tokugava Iejaszu és leszármazottainak síremlékei látványos japánbarokk stílusban épültek (persze ilyen stílus nincs). Itt sok a japán fényképező is, bár bennünket nehéz legyőzni, mint néhány útitársam képe is mutatja. Én két géppel is dolgozom...

Természetesen ezek a szerzetesek is úgy élnek, mint nálunk, fontos dolgokkal foglalkoznak. Ezek a dolgok nem a másik posztban leírt aszkétizmus, vegeteriánizmus, cölibátizmus, hanem a földet és az eget összekötő alapanyagok, úgymint a sör és a szaké készítése. A házak közötti szürke köveken közlekednek a teknőcbékávék, akiknek(!) a lábait, fejfarkait a látogatók helyezik el.